Mozgásba hozott emlékezet - Muladi Brigitta

Adorján Attila: Menü, Mucius Galéria 2005. szeptember 15-16.

Ha belépünk a galériába könnyen átláthatjuk, hogy a mai kiállításon mi is a Menü. A legelső kép, amit meglátunk olyan festőt juttat eszünkbe, aki a festőművészetet elsőként Magyarországon, doktori fokra emelte, társadalmi megbecsülést szerzett a művészeknek, ugyanis szokatlan módon díszdoktorrá avatták.

Az 1913 Művészet folyóiratból idézek: "Azokban az időkben, amidőn Benczúr Gyula fiatal hévvel aratta első sikereit, nem valami sokba vette a magyar társadalom a művészeket. A művészeti pályát még mindig könnyelmű emberek gyanús értékű vállalkozásának tekintették. Az apák legtöbb esetben megdöbbentek, ha fiúk e pályára mutatott vágyat. Az a nemzedék, amelynek tipikus képviselője Benczúr Gyula, volt az első, amely e felfogáson rést ütött. Az ő fellépésével kezdődik a művésznek merőn megváltozott társadalmi szerepe Magyarországon." (Ez manapság is újra aktuális... éppen most, amikor a politika a kultúrát teljes egészében megszüntetni igyekszik).

De miért éppen Benczúr? Azon kívül, hogy Adorján Attila egy képének fontos elme a rózsafüzér, amely Benczúr egyik emblémájává vált, és belépve a galériába először ezt pillantjuk meg - az is érdekes, hogy éppen Benczúr volt az a festő, akinek művei esetében a fényképpel való rokonságot megemlítették a kritikusok. Idézem:"A látványhoz való fényképszerű hűség volt és marad Benczúr művészetének egyik alapvető tulajdonsága."

Az azóta eltelt száz évben a fotó természetes forrása és modellt pótló modellje lett a festészetnek és Adorján Attila esetében ez nyilvánvalónak tűnik. A fogyasztói társadalom termékeivel, a fényképek, digitális felvételek, magazinok képeinek hatalmas tömegével nemigen tudunk mit kezdeni, megőrizni, falra tenni lehetetlen. Adorján Attila a pusztulástól, az elfeledettségtől menti meg ezt a néhány fotót, amelyet felhasznál a munkáiban, továbbélést biztosítva nekik.

Eleinte a fotóművészet plagizálta a festőművészetet, mintegy bizonyítandó, hogy a fotográfia is művészet, majd a festészet is megtette ezt fordítva. A digitális művek térnyerésével végképp bizonytalanná váltak a mediális határok, és a képek szabadon áramlanak egymás territóriumába, amit HansBelting a médiumok transzparenciájának nevez.

Az itt látható táncszínházi képsorozatot például filmként is szemlélhetjük, mert a szemünk befejezi a kimerevített mozdulatokat. De moziként éljük meg a rózsafüzéres képet is, mert az egymás mellé helyezet motívumok más idősíkokból származó képzeteinket idézik fel, ezzel mozgásba hozva az emlékezetünket.

És mivel a felhasznált képek azonban nem dokumentum-felvételek, amelyekkel a valóságot értelmezzük, nem személyes fotók, hanem magazinokból származó illusztrációk. A modellekkel beállított jelenetekben nincs semmi intimitás, inkább egy steril, távoli ismeretlen, vagy inkább egy nem létező, titokzatos világ elképzelt képei. És éppen ezért alkalmasak arra, hogy a festészet tárgyává váljanak, örök festői problémák, a test és drapéria, a test és a test és tér, a színek, tónusok, árnyékok, viszonyait különbözőképpen kifejezzék.

A festményekben ábrázolt dolgok jelentései így, a metódus nyomán részben veszendőben is mennek, de ez  a tény segíti a nézőt abban, hogy maga is  a festő által felvetett művészi problémákkal legyen elfoglalva és ez nem akadályozza meg abban, hogy a festményekben rögzített, láthatóvá tett távoli időt, és a tér felfoghatatlan rejtélyét is érzékelje - legalábbis addig amíg a képek aurájában tartózkodik.

de úgy is mondhatom: az érdekel, ami visszautal az élmény forrására, életre. És nem csak az érdekel, ami a művészetből utal vissza az életre, hanem az, ami az életből a művészetre. Az, amit valóság hitelesít, az, ami nem teoretikusi megrendelésre készül.