Belák Gábor - Adorján Attila kiállítása elé

Egyre inkább úgy érzem, hogy a kiállítás megnyitó valójában nem más, mint a művekkel való első találkozás rituáléja, de általában is a művészettel való találkozás leginkább ritualizált és koreografált eseménye.  Mindnyájan szeretünk múzeumba járni, egyre értékesebbnek tartjuk művészeti és művészettörténeti ismereteinket, s képesek vagyunk akár órákat is sorban állni egy kiállításra való bejutás érdekében (Munkácsy, Mednyánszky, Monet, Fuji stb). Egyre többen alkotunk önálló véleményt is a festészetről, s egyre inkább érdeklődünk kortársaink munkái iránt is. A művészet egyre fontosabb szerepet tölt be életünkben, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy itt vagyunk. Kicsit rendhagyó, de annál inkább érdekes ez a helyzet, amiben most vagyunk. Olyan kiállításban járunk, ahol a művek nem egy hagyományos, múzeum- vagy galériaszerű enteriőrben jelenik meg, hanem inkább úgy, mintha szépen felöltöztetett lakásban járnánk. Nem ilyennek szoktuk meg kiállításainkat, de ez nem baj. Néha az az érzésem, hogy az ilyen, enteriőrszerű kiállítások, ahol a képek a nem csupasz fehér falakon lógnak, hanem valahogyan életszerűbb közegben helyezkednek el., sokkal alkalmasabbak a művek természetes, egyéni szemlélésére. S ha most így lépünk Adorján Attila festményei elé, máris egy nagyon fontos tapasztalattal leszünk gazdagabbak: nevezetesen (kissé nagyot hangzóan hangzik, de mégis): mire jó a festészet? Ma a művészetipar fantasztikusan professzionalizált rendszerben működteti a művészet ismertetését, interpencióját és értékesítését. A művészek ugyenúgy sztárok, mint a manökenek, focisták, rockzenészek és mások. Mindeközben pedig szép lassan elfeledkezünk arról, hogy miről is szól és mire is jó a festészet? Nos banálisan hangzik, de megmondom: nézése.  A kompozícióba zártkép, akár egy ülő nő, vagy egy piros fotel képe, más látványt nyújt, mintha ugyanazt a valóságban látjuk. A festészet képei azonban éppen sajátos műfaji törvényeik révén értelemmel, gondolattal, szellemi erővel telítik meg a látványt. Miről is szól ez a piros fotel? Semmiről, de ugyanez a bútordarab képe már kifejezheti a tökéletességet, az ürességet, a lelketlen professzionalizmust, a varázslat, a csoda lehetőségét, a persze banalitást
 és az unalmat is. Miről szól egy magazinban látott fénykép? Úgy átsiklunk rajta, mintha észre se vennénk. A festő által újrateremtett, felnagyított fotó azonban hirtelen új értelmet ad egy egyszerű cipőreklámnak is. Milyen fantasztikus élményt nyújt egy mozgásszínházi előadás a tökéletesen koreografált mozdulatokkal, az emberi gesztusok végtelenül kifinomult rendszerével és harmóniájával. De a legnépszerűbb színházi előadásban is: a természetesség nem más, mint a halálos pontossággal megkomponált mozgások és hangok sora. S mit mutat a festmény? Kinagyít egy pillanatot a mozgáskompozíciók sorából, s ezáltal egyből a mozgás esetlegességére, véletlenszerűségére helyezi a hangsúlyt: És akkor mit látunk?Ahogy két mozdulat között megáll a lába levegőben, a kar beszorul a törzs alá, és hirtelen megértjük, hogy a kép éppen ettől jó. Nem azért mert szürrealista, hanem azért, mert mindez egyetlen esetlen pillanat. A kép szándékosan nem a mozgást fejezi ki, nem azt a pillanatot, amikor egyetlen mozdulatban sűrűsödik össze egy mozgás-folyamat, hanem azt a véletlen mozgásfázist, ami önmagában, már-már értelmezhetetlen. A hármas képsorozat azonban ezekből a véletlen-mozdulatokból áll össze. A merev, álló, bizarr mozdulatképekből egy dinamikus és erőteljes képsorozat kel életre, s mint valami profán triptichon, úgy mutatja föl a valóság és művészet különbségét.
Akár a lendülő láb, akár a piros fotel, akár az unott arccal cigarettázó nő hétköznapi, banális és már-már érdektelen motívumaira gondolunk, észre kell vennünk, hogy Adorján Attila festményein ezek a nagyon egyszerű dolgok nagyon koncentrált, meditatív sűrűségű szellemi anyaggá alakulnak. A feszültséget a motívumok spontaneitásának és festői feldolgozásuk precízen kitervelt alaposságának ellentétje adja meg. Adorján Attila festményeinek alapja mindig egy fotó. Akár egy saját, véletlenül elkattintott kép, akár színes magazinok reklámfotói. A festői kreativitás persze nem a fotó vászonra másolásában mutatkozik meg, hanem egyrészt abban, hogy képeinek mindig új sejtelmes, térbelileg nehezen meghatározható hátteret fest. Másrészt pedig abban, hogy egy-egy festményén több, egymástól függetlenül létező fotó motívumait komponálja egybe.

Jó nézni ezeket a képeket, mert egyszerre érezzük bennük a körülöttük lüktető élet már-már öntudatlan elevenségét, de a művészi alkotóerő teremtő és újjáteremtő erejét is.