Bárdosi József:  Lopakodó retró
 

Tisztelt Megnyitóközönség! Mintegy tíz éve olvashattuk először Krasznahorkai László és a korszak máig legizgalmasabb könyvét, a Háború és háborút. Vigyázó szemeteket Amerikára vessétek! - lehetett volna a könyv mottója akkor, de nem lett. Világunk azóta igen sokat változott, és erre a változásra reflektál Adorján Attila kiállítása. A kiállítás kapcsán három dologról fogok beszélni: a művészet és nem művészet viszonyáról, az idő kérdéséről, valamint a háború képzőművészeti tematizálásáról.
I. Azokat a képek és azokat a kiállításokat szeretem, amelyek kevesebbet ábrázolnak, mint amennyit mondanak. Madrász Viktor Hunyadi László siratása ilyen kép, a brutalitás megmutatásáért nem esik áldozatul az emelkedettség: a festő egy gyászkandeláberrel fedi el a véres nyakat. Azokat a képeket szeretem, amelyek sokkal több mindent eszembe juttatnak, mint amit már átgondoltam. És Adorján képeiről sok minden eszembe jut. Nyilván mondanom sem kell, hogy képeinek nem a narratíva, nem a konkrét történet, nem a sikamlósság és nem is a brutalitás ad kétes értéket, hanem a meggondolásra felkínált jelenség. Az érdekel, és az érdekes, ami a képben van, de a képen, az esztétikumon túl mutat, de úgy is mondhatom: az érdekel, ami visszautal az élmény forrására, életre. És nem csak az érdekel, ami a művészetből utal vissza az életre, hanem az, ami az életből a művészetre. Az, amit valóság hitelesít, az, ami nem teoretikusi megrendelésre készül.
Végül még azt az egyszerű tényt is kijelentem, hogy a művészet, az művészet, és ami nem művészet, az nem művészet. Ami nem művészet, az más. Nem művészet a játék, a reklám, a propaganda, a közvélemény-kutatás, a politika eszköze, megélhetés kérdése, a nem létező igények felkeltése és még sok minden más. Tehát az, ami a művészet megkerülésével utal vissza az életre, az nem művészet, hanem valami más. Ha bekapcsoljuk a televíziót, ha kilépünk az utcára, ha bemegyünk egy üzletbe csupa efféle művészetmentes jelenséget látunk. A business nem az életből származik, hanem az egyéni érdekből és az egyéni érdek a reklámokon, a megtévesztő reklámokon keresztül hat vagy hat vissza az életre. De kanyarodjunk vissza művészeti businesshez, az elit szellemi businesséhez, mert mind ez, nem csak hogy igaz, hanem tény is. Elegendő megnézni, hogy miként tematizálják - a nem szeretett Dantót idézve - a filozófia által kifosztott művészet a programozott agyúak. A programozott agyúaknak Marcel Duchamp és Joseph Beuys azon kijelentései óta - hogy mindenki művész és minden művészet -, tehát mintegy 100, illetve közel 50 éve az égvilágon semmi sem jut az eszükbe. Mellesleg Marcel Duchamp életműve tele van művészettel, méghozzá meglehetősen izgalmas és jelentős művészettel.
II. És azzal folytatom, hogy Marcel Duchamp és Joseph Beuys évszázada, a XX. sz. egészen biztos nem az emberiség aranykönyvének a legfényesebb lapjaként vonul be a történelembe. És ez a történelem erősen rányomta bélyegét kora művészetre is, gondoljunk a futuristák gép- és háborúimádatára, gondoljunk a lerombolásra ítélt temetőszagú múzeumok eszméjére, gondolunk a Harmadik Birodalom és a sztálini birodalom művészetére. A XX. sz.-ban rettenetes dolgok történtek, mai kifejezéssel szólva akciódús volt, nem csoda, hogy időnként elfogyott a művészet ereje, hogy még az avantgárd brutalitása is kevésnek bizonyult. Ahogy nemes római elődeink egyike mondta: Inter arma silent Musae.
Amikor véget ért a II. VH., akkor ott folytatódtak a dolgok, ahol korábban abba maradtak: a CIA rögtön kézbe vette a művészetet. Erről szól és fordításra vár Frances Stonor Saunders: The Cultural Cold War c. izgalmas könyve. Mielőtt folytatom a művészet és az élet XX. sz.-i viszonyát firtató összefüggést - hiszen a kiállított munkák is ezt teszik -, annyit megjegyzek, hogy a sokat emlegetett XX. sz. egészen olyan volt, mint a Százéves háború: nem is száz évig tartott, de sok pusztítással járt. Történészeink olykor az I. VH-ig tartó hosszú 19. sz.-ról beszélnek. Ebből értelemszerűen következik a rövidített XX. sz., de szó van másfajta rövidítésről is. A rövid XX. sz. a II. VH-val, tehát 1945-tel lezárul. A háborúk által szétszabdalt és megrövidített XX. sz.-ra gondolva és falakon látható képekre tekintve, fel kell tenni azt a kérdést, amit a képek is feltesznek: még mindig a háború után vagyunk? A művészek az alapítványok jó része még békésen, de a háború emlékének fenntartásával és feldolgozásával foglalkozik, nem törődve azzal, hogy újabb folyamatok indultak el a világban. Adorján Attila képei ezeket a folyamatokat, a háború előtti helyzetet és olykor magát a háborút mutatják fel, híradóhoz és megasztárokhoz szoktatott álmos pupilláinknak.
III. Tamási Claudia Ajkaim c. sorozatáról rögtön Lakner László Száj c. festményére gondolunk. Lakner ismert képe - hogy képzavarral fejezzem ki magam - a hallgatásról beszél. Adorján Szakemberek (Abu Graid) c. festményén feltűnő kötél óhatatlanul felidézi Lakner László azonos című képét, de nem csak a képet idézi, hanem a kötélhez kötődő vészterhes asszociációkat is. A Száj és a Kötél című munkáknak szomorú aktualitása, hogy még jóval 56 után is akasztottak embereket, mivel a "törvényesség" érdekében meg kellett várni míg az elítélt betölti a 18. életévét, de a Szakemberek c. képen ábrázolt kötél már a háborúra is utal.
A kiállításon azonban nem csak egy háborús motívum tűnik fel, hanem annak sokféle kimódolt formája: a hidegháború, a csendes háború, a politikai háború, de feltűnik a helyi háború egy drámai pillanata, és feltűnik a személyes háború is: az ember ember általi megalázása. De mint mondottam, Adorján jó ízléssel kevesebbet ábrázolva többet mond. És ha ismerős motívumok tűnnek fel a képeken, ne gondoljuk, hogy a képzőművész ötlethiányban szenved! Nem ötlethiányban szenved, csak szeret a művészettörténészek kezére játszani - mondom tréfálkozva -, vagy egyszerűen felismer valamit, ami már egyszer megtörtént (Borsógyár, Szövőgyár, Mentesítés, Nyaralás az NDK-ban, Pártaktivisták). A felismerés eredménye a retróérzés. Adorján a retróérzést azonban kritikai értéktöbbletével párosítja, ha nem így tenne, akkor ő is egyszerűen belesimulnának Photoshop alapú virtuális realizmus problémamentességébe, vagy ahogy én szeretem mondani: a tulajdonságok nélküliségbe.
Tisztelt Megnyitóközönség! A művészet hagyományos értelemben alkotás. A modern-avantgárd már nem alkot, hanem mint az Isten teremt: új világot teremt. A posztmodern se nem alkot, se nem teremt, egyszerűen idéz: tehát klasszikus is és modern is, vagy egyik sem, mivel posztmodern. A posztmodernnek nincs identitása, ezért sem ez, sem az. Amit a falakon látunk az viszont igazi retró realizmus. A retró látszólag, a formák, a közhelyek szintjén hasonlít valamire, pedig mindegyiktől különbözik. A retró nem alkot, nem teremt, és nem idéz, ezért is nehéz eligazodni korunk formái és ideológiái között. A retró alapvetően a felhasználás, a recycling filozófiáját vallja. Felhasználja a föld energiáit, felhasználja a művészet formáit és felhasználja az ideológiákat is, felhasználja, de nem törődik a következményekkel. A felhasználás során olyan dolgok kerülnek egymás mellé, amelyek egyébként nem kerülhetnének, sőt olyan dolgok kerülnek egymás mellé, amelyek nem is léteznek, tehát virtuálisak. Adorján Attila felfedezte világunkban a retró lopakodó filozófiáját, és nem csak felfedezte, hanem esztétikai értelemben folyamatosságot teremtett a szocialista realizmus, a hiperrealizmus (Kocsis Imre, Fehér László, Bernáthy Sándor) és korunk tulajdonságok nélkülisége, a retró között. Kísértet járja be Európát, a retró kísérlete.

Elhangzott 2006. május 25-én a Szinyei Szalonban